videki profeta

amíg nem figyeltem, az anyukám vett egy lovat. nagyon cuki, mert látszik, hogy körülbelül amióta az eszét tudja, valójában Ezt akarta, és most, hogy nagy, magas, gazdag, nyegle és idétlen, társbérletben be tud szállni egy fél lóba* (még nem tisztáztuk, melyik fele a miénk, de drukkolok hogy legalább a fél fejét birtokoljuk vagy valami szintén izgi jusson), és hát ordít róla, hogy az ötéves önmaga Rettentő büszke lenne a felnőttre, amivé lett.

sajnos most viszont aggódunk érte, mert 2 napja alig eszik meg kakil, és fel van puffadva — amire van valami fenszi lovászeufemizmus, amit nem tudtam megjegyezni (tán “kólikázik” vagy valami hasonló, roppant obskúrus kifejezés arra, hogy felpuffadt), de az most egész család egy emberként szorít bélának, hogy induljanak be a belei.

én meg ott vagyok, hogy ha megfeszülök se tudom eldönteni, hogy ez most vajon egy rettentően firstworldproblem vagy pont nem.

*egy fél ló amúgy, már ha bárkit érdelelne, furamód havonta alig drágább mint egy nagyobb kutya, sőt.
Continue reading

a réten át, a réten át

azért szakdolgozatot írni (vagy bármit írni) sokkal alkalmasabb vagyok nem egyedül. az, hogy az elmúlt héten csak egyszer ültem megsemmisülten, az mármár csodával határos, tekintve, hogy a tdk az ilyen 2-3 hetes bőgős, szenvedős kis halál volt. ehhez képest az, hogy ilyenkor meg lett simogatva a kis buksim, majd kindertojást dobálva összegyúrtuk meg -vitáztuk a vázlatomat addig, amíg boldog nem lettem vele, hát izé, ég és föld.

also, amikor felkeltem az első egyedültoljuktovábbaszekeret napra és elővettem a papírkáimat, reflexből lefőztem egy kancsó menzás feketeteát.*

(hogy ne tűnjek érzelgősnek, ide most azt fogom hazudni, hogy ami a legjobban hiányzik mára felkelve, az a közös toll- és postitkészlet, mert azért az, hogy Bármilyen célra volt bármilyen méretű (és szép!) fecnink, post itünk és tollunk az egy olyan luxus, ami eddig ismeretlen volt számomra, és most, hogy ismerek ilyet, a saját kis papír-írószeréletem sivár és unalmas.)

*én nem teázok, ellenben a studybuddym.

s ha mindez megvolt, ahogy írva

ma akkor átmegyek a mamához, odafele megértem a cikket, amiből csütörtökön prezentálok, viszek át neki vasalnivalót (újabban naphosszat vasalással múlatja az idejét, kért hogy vigyek, hát ki vagyok én, hogy akadályozzam), felolvasok neki a fülkeforból, aztán irány a sándorpalota, és ha még ma hazakeveredek, akkor mosok is. ha ezeket sikerül abszolválni, azt hiszem elégedett leszek magammal a mai napra.

when i think of what he said to me

a nagymamámnak 3 voltkolléganője is eljött tartani benne a lelket. akármennyire furán is hangzik ez, de sose gondoltam a mamámra úgy, mint akinek vannak barátai, legalábbis nem tartotta velük a kapcsolatot és sose mesélt róluk, tényleg semmi nyomuk nem volt. de most itt voltak, magas, kucsmás meg töpörödött vénasszony alakokban és az az őszinte törődés és aggódás, amivel körülvették és mondták, hogy biztosan rátelefonálnak még mostanában, az valami rémesen megindító volt. innentől a fogok-e sírni kérdéskör eléggé leegyszerűsödött.

és én olyan hálás vagyok, hogy vannak ilyen vénasszonyaim nekem is.

i still feel like crying

először azt gondoltam nem fogok sírni. aztán azt, hogy persze, minden alkalommal ezt gondolom, aztán csak elpityeredek, ha másért nem, hát mert mindenkim sír körülöttem.

csendes temetés volt, maximum 15-20 ember, egy hatalmas, urnákkal teli kongó hodályban, kevés virág, mindenkit megkértek, hogy csak egy szálat hozzon.

furcsa, hogy az ilyen apróságok megmaradnak, mint hogy ejj, senki se szedte ki a porzókat a liliomokból, ahogyan szerette (hogy ne porozzanak össze mindent. pontosan érzem, hogy ez milyen banális és jelentéktelen ebben a helyzetben.), hogy az elején mozart requiemje szólt magnóról és hogy gyertyából még a tavalyiakat használták, láttam a kereszt körüli évszámból.

azért eltettem a papírcetlit a nevével a csokorról, biztos, ami biztos.

közvélemény-kutatás

azvan, hogy mostanában annyiminden van, és valójában az időm aránytalanul nagy százalékát az eszi meg, hogy arra koncentrálok, hogy annyiminden van (és még csak nem is az, hogy ne felejtsem el, hanem egyszerűen csak a gondolat, hogy Sok Minden Van), nyilván a bloggal se haladok sehogyse és reggelente két-három órába is telik az, hogy tényleg nekikezdjek a napnak, ami undorító luxus lenne, de az a vége hogy 2kor jutok csak el az ágyig.

általánosságban elmondhatjuk, hogy most alapjábanvéve jó (csak a 109-es busz közlekedik ritkán). ez az év sokkal jobb lesz mint a 2012-es éskész – aminek az összegzéséről elég is ennyi, leszámítva a könyvesposztot, amit már nagyon tervezek meg valamit a karácsonyrul is tolni kéne. most olyan problémáim vannak, amikkel tudok mit kezdeni, a többségére tudok érdemben reagálni, a többivel pedig az interkurtálisan is méltán jólismert szőnyegalásöprés taktikát gyakorlom, és for the time being azthiszem, ez most jó. a jövő még jobb lesz, föltéve, hogy a 109-es busz járatait sűrítik.*

túlvagyunk az educatio kiállításon, 8 óra ácsorgás és mosolygás és segítőkészség, összesen 2 db kajaszünettel és 1 db pisiszünettel a két nap alatt. fárasztó, de jó volt, soksok customercare, azt szeretem, mindenjólesz, átalakulóban vagyunk cégileg, de minden pompás lesz (és ha meg nem, akkor nem, azért volt már ilyen a világtörténelemben, megóggyuk).

sorranézem az oscarjelölt filmeket, és valahogy énseértem, hogy, de a többségén jól szórakozom (akkoris, ha a film nem tetszik) és mindegyik pont jókor jön (akkoris, ha rossz). van köztük néhány egészen zseniális, amiről objektívan nem tudom, mennyire jó, de hát megnézni, hű (legutóbbi kis katarzis a silver linings playbook volt. hát váó), meg vannak köztük korrekten jó filmek (pl a djangonál engem mégmindig lenyűgöz, mennyire Szép a látványvilág, még akkoris, ha a sztorit és django nőjét nemannyira kedveltem benne, sőt, volt a moonrise kingdom is amire nem tudok mást mondani, mint hogy ötletes volt, egyedi volt és jó volt nézni, azt is megnézem még egyszerkétszer, a wreck-it ralph egyszerűen Cuki, a frankenweenie meg cuki és szellemes).

valamint elkezdtem elolvasni a HP7-et. most márpedig mi megbarátkozunk.

 

(*megjegyzés: tudtommal nem sűrítik)

mondhat bárki amit akar, de az, hogy tegnap véletlenül pont akkor gondoltam a nagypapámra, és kezdtem el ok nélkül aggódni, amikor ő egy dunával arrébb eltörte a combnyakját (combnyakát?), az azért véletlen egybeesésnek para.