a réten át, a réten át

azért szakdolgozatot írni (vagy bármit írni) sokkal alkalmasabb vagyok nem egyedül. az, hogy az elmúlt héten csak egyszer ültem megsemmisülten, az mármár csodával határos, tekintve, hogy a tdk az ilyen 2-3 hetes bőgős, szenvedős kis halál volt. ehhez képest az, hogy ilyenkor meg lett simogatva a kis buksim, majd kindertojást dobálva összegyúrtuk meg -vitáztuk a vázlatomat addig, amíg boldog nem lettem vele, hát izé, ég és föld.

also, amikor felkeltem az első egyedültoljuktovábbaszekeret napra és elővettem a papírkáimat, reflexből lefőztem egy kancsó menzás feketeteát.*

(hogy ne tűnjek érzelgősnek, ide most azt fogom hazudni, hogy ami a legjobban hiányzik mára felkelve, az a közös toll- és postitkészlet, mert azért az, hogy Bármilyen célra volt bármilyen méretű (és szép!) fecnink, post itünk és tollunk az egy olyan luxus, ami eddig ismeretlen volt számomra, és most, hogy ismerek ilyet, a saját kis papír-írószeréletem sivár és unalmas.)

*én nem teázok, ellenben a studybuddym.

s ha mindez megvolt, ahogy írva

ma akkor átmegyek a mamához, odafele megértem a cikket, amiből csütörtökön prezentálok, viszek át neki vasalnivalót (újabban naphosszat vasalással múlatja az idejét, kért hogy vigyek, hát ki vagyok én, hogy akadályozzam), felolvasok neki a fülkeforból, aztán irány a sándorpalota, és ha még ma hazakeveredek, akkor mosok is. ha ezeket sikerül abszolválni, azt hiszem elégedett leszek magammal a mai napra.

when i think of what he said to me

a nagymamámnak 3 voltkolléganője is eljött tartani benne a lelket. akármennyire furán is hangzik ez, de sose gondoltam a mamámra úgy, mint akinek vannak barátai, legalábbis nem tartotta velük a kapcsolatot és sose mesélt róluk, tényleg semmi nyomuk nem volt. de most itt voltak, magas, kucsmás meg töpörödött vénasszony alakokban és az az őszinte törődés és aggódás, amivel körülvették és mondták, hogy biztosan rátelefonálnak még mostanában, az valami rémesen megindító volt. innentől a fogok-e sírni kérdéskör eléggé leegyszerűsödött.

és én olyan hálás vagyok, hogy vannak ilyen vénasszonyaim nekem is.

i still feel like crying

először azt gondoltam nem fogok sírni. aztán azt, hogy persze, minden alkalommal ezt gondolom, aztán csak elpityeredek, ha másért nem, hát mert mindenkim sír körülöttem.

csendes temetés volt, maximum 15-20 ember, egy hatalmas, urnákkal teli kongó hodályban, kevés virág, mindenkit megkértek, hogy csak egy szálat hozzon.

furcsa, hogy az ilyen apróságok megmaradnak, mint hogy ejj, senki se szedte ki a porzókat a liliomokból, ahogyan szerette (hogy ne porozzanak össze mindent. pontosan érzem, hogy ez milyen banális és jelentéktelen ebben a helyzetben.), hogy az elején mozart requiemje szólt magnóról és hogy gyertyából még a tavalyiakat használták, láttam a kereszt körüli évszámból.

azért eltettem a papírcetlit a nevével a csokorról, biztos, ami biztos.